Tavaszi rendrakás, cseppet megkésve. Tagadhatatlan, rengeteg dolog van a szobámban, amit képtelen vagyok kidobni, mindenhez köt valami emlék. Most kegyetlen leszek önmagammal szemben, és megtizedelem a papírhalmot.

Ennek köszönhetően került kezembe egy 2003-as blogbejegyzés és a régi naplóim. Félelmetes volt újraolvasni őket. Félelmetes volt észrevenni, hogy a társfüggőségem 9 éves korom óta egy fikarcnyit sem változott. (Örvendetes, hogy a stílusom körülbelül 2004 júliusától szignifikánsan javult a naplóírás terén.)

Megrökönyödve olvastam az akkori weblog sorait, és nem a leírtakon akadtam ki, hanem azon, hogy rettegek, hogy a mondatok jelen életemet sugározzák újra felém... Bocsánat az idézésért, a szerző nevét csak Ő és én tudom, szükségét pedig nem érzem, hogy felfedjem kilétét... "A tanácsadásról: mindig ő kérte ki a véleményünket, és ő sírt a vállunkon. (...) Már így is elb*sztad az életed. Légy boldog! Most komolyan: van valami, amire büszke lehetsz (saját magadon)? Nincsenek semmiben kiemelkedő képességeid. (...) Inkább legyen "dögunalom" az életem, minthogy állandó (...) szerelmi bánatban szenvedjek. Az életed értékéről és értelméről szót sem ejtek." [Megj.: Megkövetem az akkori szerzőt, hiszen ez egy gyerekes és szánalmas bejegyzésre volt reakció, magam sem értem az akkori önmagam. Bocsánat.]

Újfent ismételni fogom önmagam... Rettegek... Mi van, ha újra ide süllyedek? Annyi nyugtat, hogy annyiban megváltoztam, a barátaimért a tűzbe tenném a kezem, bármit megtennék értük... De az életem 6 év után sem ér többet, értéktelen vagyok, nem vagyok kiemelkedő semmiben, bő egy éve hosszú, kitartó munkával sikerült elmarnom magam mellől azt, aki támaszt és feltétlen szeretetet nyújtott és most szüntelenül próbálom pótolni hiányát, teljes mértékben sikertelenül... Hogy miért? Hogy gyűlöljön, ne akarjon többet látni, még a csírája se legyen meg benne annak a gondolatnak, hogy visszajöjjön, ha én vissza is mennék... 

Nem érzem magam teljes embernek, semmit sem élvezek az életben (jó, tagadhatatlan, a múlt hét isteni volt, de akkor 5+1 fantasztikus emberrel voltam körülvéve, de nem lehetek folyton velük, nem használhatom őket hiánypótlónak). Egy év múlva diploma, utána leginkább mesterképzés felé kellene kacsingatni, de azt is max azért csinálnám, hogy a mostani barátaimmal együtt lehessek.

Mi lesz velem, ha nem tölthetem velük a nap 24 óráját? Egyedül leszek ebben a hatalmas világban, mert 20 és fél év után sem találtam meg önmagam...

Hiszen ahhoz, hogy valakit szerethessenek, önmagát kell szeretnie és elfogadni, megtalálnia azokat a dolgokat az életben, amit teljes odaadással és lelkesedéssel csinál. Én miért nem találtam meg ezeket a dolgokat?

Múlt héten írt a landlady, hogy "bocs, azt hittem, már nem kell a szoba, kiadtam másnak"... Ezt már nem tudom felfogni úgy, mint ahogy az elmúlt 1,5 év történéseit, hogy "mindennek megvan az oka, hogy erősebb ember legyek"... Már minden arconcsapás meggyengít... Egy idő után nem fogom tovább bírni... Mi lesz velem Walesben? Ki fogom bírni én azt a fél évet Nélkülük? De ha nem megyek? Akkor meg egész életemben gyűlölném magam, hogy kihagyom életem - lehet - legnagyobb lehetőségét... És még ösztöndíjat is kapok... Tényleg meghátrálnék attól (a kiutazásom előtt 2 hónappal), hogy nincs még szállásom? Hiszen majd csak lesz. Ugye lesz?

Ugye megoldódik minden az életemben? Nem fogom továbbra is ennyire szerencsétlennek érezni magam?

Másik jó hír: eljutottam odáig, hogy ezt nem egy telefonhívással vagy SMS-sel beszéltem ki magamból, tehát most nem a barátaimat nyaggatom már, mint 6 éve (vagy mint pár hónapja). Az akkori weblog szerzőjének (mert tudom, hogy olvassa, és tudom, hogy megemlítette, hogy leginkább csak videókkal fejezem ki az érzéseimet ;)): lehet, hogy változtam egy keveset? *bittersweet smile* Ez a kulcsszó... Egy keveset... Bárcsak egy teljesen más ember lehetnék... Bárcsak egy teljesen jobb ember lehetnék... De ezt Müller Péter is megírta... Valami hatalmas, borzasztó dolognak kell történnie, hogy az ember alaptermészetében megváltozzon... Velem nem történt már elég borzasztó dolog???!!! Hé, odafönt, ti hogy, miben méritek ezeket a dolgokat? Vegyétek már észre, hogy valaki segélykiáltásokat küld felétek! Vagy ez nincs benne az alkuban? Hogy ha bármit megtennék azért, hogy jobb ember legyek, akkor egy kicsit segítetek? Hogy a Sors úgy mozgatja játékbábjainak fonalait, hogy a játékbáb, ha változni akar, nagyon, mélyrehatóan, akkor véghez is tudja vinni mindezt? (alapötlet az utóbbi mondathoz Voinovich Géza Játék c. novellája)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.