Nos, bár a cím talán fennkölt, sznob és véletlenül sem illik a tartalomhoz, de úgy éreztem, ez kell. Mert bár ez volt életem egyik legszörnyűbb nyara, a mai nap, délután változtatott egy kicsit rajta... Eddig mindig voltam valakivel, voltak terveim, álmaim, barátaim, barát, de idén nyáron csak a borzasztó, rémisztő üresség volt a társam. Meg a depresszió, a végeláthatatlan sírás, az önmarcangolás és az önutálat.

Július közepén elmentünk a Balatonra a barátaimmal, az jó volt, nagyon. Kezdtem elfelejteni, hogy milyen mélységekbe is süllyedtem júniusban. Aztán elkezdtem edzeni, először napi 1-2, majd lassan 3-4 órát. Néha már nem esett jól, fájt a térdem, nagyon, de a mai, utolsó edzés(ek) feltették a koronát az egész havi erőfeszítéseimre. Kibicikliztem a teremhez a szokásos, bő félórás útvonalon, majd elkezdődött a Power Mix, az X-Co, legvégül a spinning edzés. A legszebb az egészben az volt, hogy jöttek oda az edzők, a recepciósok, az új ismerősök, hogy elbúcsúzzanak, jó utat és sok szerencsét kívánjanak, és azzal engedtek utamra, hogy még mindenképp hallani szeretnének felőlem. Edzés után beültem még fél órát szaunázni, majd hideg vízzel letusoltam, és kicsivel 9 óra után indultam csak haza, pedig már fél 5 óta ott voltam. Nehéz volt elszakadni, nagyon. Komótosan tekertem haza a kihalt, sötét városban, szívtam magamba a friss, esti kecskeméti levegőt, és rájöttem, nem csak az edzéstől, a nyártól (ó, hála a jó égnek), hanem magától a szülővárosomtól is búcsúzom. Belegondoltam, hogy elég nagy valószínűséggel már nem töltök el huzamosabb időt itthon (oh, hon...), hiszen most ugye fél év kint, max karácsonykor hazajövök egy hétre, aztán újra Budapest, jövő nyáron szakmai gyakorlat, utána meg ki tudja, hogyan tovább (vagy Master, vagy külföld, vagy meló, majd ahogy az élet hozza)... Nehéz ezt végiggondolni. Bár sokszor nem szerettem, gyűlöltem, a pezsgő nagyvárosba vágytam, mégis ez a város nevelt fel... Annyi, de annyi helyhez kötődik emlékem, legyen az jó vagy rossz...

Így, ha belegondolunk, a búcsúmise nem a nyaramnak szól, hanem a gyerekkoromnak, ami már tényleg úgy látszik, végérvényesen véget ér, bármennyire is kapaszkodik bele az ember... Úgy tűnik, J. M. Barrie hőse nem akar elszakadni tőlem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.