Ma az öcsémmel kimentünk az Arborétumba, mert egyszerűen képtelen voltam kibírni négy fal között és borzaszt az a tudat, hogy majd ő is azt mondja húsz évesen a barátainak, mint múlt héten én. "Bocsáss meg, ezt sem tudom, azt sem ismerem, születésem óta panelban élek, nem volt állatom, növényem, kertem, életem..."

Meg is látszott a kölyökön az úri modor, ki volt készülve 2 óra szaladgálástól és friss levegőn való sétától, autóért kiáltott. Hála égnek apu focizott, szóval az egyetlen kocsink is elérhetetlen közelségben volt.

Igazából nem csak ez volt érdekes a ma délutánban (próbáltam szónokolni - "mikor legyél piszkos meg fáradt, ha nem gyerekkén" -, de tudod, mikor hat ez egy hat éves konok fiúra), hanem a 3 játszótársa is. 

Felfigyeltem édesanyjukra, aki olyan csodásan csengő nyelven szólt hozzájuk, ami annyira, de annyira ismerős volt. Egy kicsivel később, kicsivel több odafigyelés után jöttem rá, hogy melyik is ez a nyelv. A finn volt...

Innen bűvkörébe kerített az egész... Megkérdeztem a magyar nyelvű apukát, hogy hogy lehetséges, hogy a számomra kvázi érdektelen Kecskeméten élnek, mikor ott van a mesés, fenyvesekkel, tavakkal teli Finnország. Ekkor árulta el, hogy csak látogatóba érkeztek ide.

 Ekkor feltettem a legtriviálisabb kérdést, amit egy magamfajta, kalandvágyó egyén megfogalmazhat: "és milyen kint lakni?"

Már egy jó ideje foglalkoztat engem ez, igyekszem véleményeket ütköztetni, hogy a saját, lehetőleg objektív álláspontomat ki tudjam alakítani. Már tudok két negatív sztoriról is ("egy év után hazajött, nem úgy sült el minden, ahogy elképzelte, ott sincs kolbászból a kerítés" ill. "diszkriminálták amiatt, mert külföldi, annak ellenére, hogy nagyon is jól beszéli az adott nyelvet"), és a maival már két pozitívról is.

Az egyik egy kecskeméti ismerős története, aki a Man-szigetre költözött a családjával (egy itteni vezető állást maga mögött hagyva), és a hírekből ítélve nagyon jól érzik kint magukat és eszük ágában sincs hazaköltözni. A másik pedig ezé a Finnországban élő úriemberé. Hatalmas szerencsém volt, hogy nem okvetlenkedő tolakodásnak vélte kérdéseimet (meg nem is nevetett ki, mikor bevallottam, honnan ismertem fel a finn nyelvet - Nightwish interjúk, mi más ;)), hanem meglepő őszinteséggel vallott az életéről nekem, egy idegennek, és mondott pár jótanácsot. 

Ilyen volt például, hogy legyél kellően kalandvágyó, nyitott, beszélj jól az adott nyelven (ne várd el, hogy mindenki tudjon magyarul vagy angolul - bár ez utóbbi egy angol területen nem is akkora baj ;)), ám mindemellett legyél nagyon alázatos, tiszteld az embereket, az életüket és a kultúrát (hiszen az fog megváltoztatni téged, és nem te a kultúrát), és az sem elhanyagolandó, hogy legyél jó a szakmádban, hogy felnézhessenek rád, de ne feledd, hogy te vagy ott vendég, szóval csak óvatosan a rivalizálással.

Voltam olyannyira pofátlan, hogy megtudakoltam, milyen területen dolgozik, erre elmesélte, hogy zenész és zenetanár, emiatt szerencsésnek érzi magát, mert úgy véli, a zene nyelvén sokan értenek, szóval a finn nyelvvel sincs akkora problémája.

A délutánunk is jól zárult: a három vérbeli finnugor kislány finn szavakat tanítgatott a cseppet megszeppent öcsémnek (a kis alávaló, pedig nemrég finnül olvasgatott egy könyvet nekem!).

Már csak annyit mondhatok, hogy amiért elolvastátok a bejegyzésem: kiitos! :)

UI: remélem, hasznos volt mindaz a tapasztalat, amit eddig sikerült összegyűjtenem. Ha ti is ismertek ilyen történeteket, nyugodtan írjátok meg kommentben, köszönöm.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.