A post címét Chris utolsó naplóbejegyzése ihlette (Into the wild főszereplője).

A történet nagyon megfogott, a cseppet hosszú feldolgozása ellenére (2,5 óra) mindvégig magával ragadó volt. Én nem lennék elég bátor, hogy mindezt utána csináljam, de elvei megfontolandóak. Sok ember szívesen tartana vele vagy menne a rengetegbe, egyedül, elgondolkozva az élet dolgain. Én mindezt a nagyvárosi dzsungelben igyekszem, inkább kevesebb, mind több sikerrel. Bár ilyenkor szokta mondani az egyik (budapesti) barátom, hogy de fene sok időm van, ha ilyenekre ráérek... :) Igaza lehet... Bár azért mégis fontosnak tartom, hogy néha megállj egy pillanatra és csodáld azt, ami körülötted van. A kéklően fagyos levegőt, magadba szívd az eső illatát, engedd, hogy a hajadat borzolaja a hűs szél, lásd, hogy ragyog át a színtiszta kék égen a májusi napfény, hogy viszi télen a jégtömböket a morajló, fenséges Duna, hogyan bukkan elő a napfény a hegy mögül, hogyan csillog, bizsereg a város esténként, mikor a Citadella tetejéről figyeled... Fontosak az ilyen pillanatok...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.